Az, hogy ő mégsem csak egy átlagos "balatoni kisnyugdíjas", csupán akkor válik világossá, amikor mozgásba lendül harcművészeti edzésein: fiatalokat megszégyenítő sebességgel és erővel, mértani pontossággal suhannak öklei a levegőben, közben pedig mintha csak táncolna, gyors, ruganyos léptekkel mozdul. Hisszük is meg nem is, amit bemutatóján látunk: az egyik pillanatban még késsel rohan rá egy jó kötésű fiatalember, aki a következő másodpercben már a nyolcvanéves harcos ráncos kezeinek ravasz fogásában vergődik.

- Csak gyakorlás kérdése az egész - mondja szerényen a már több mint egy évtizede Magyarországon élő Vlado Schmidt, ám aligha csak ennyivel magyarázható különleges tudománya, kondíciója, energikussága.

Harcművészkörökben gyakorta "élő legendaként" emlegetik őt. Majd harmincféle keleti harcmodor mestere, saját küzdőstílus kidolgozója, világszerte elismert, mind a mai napig keresett oktató, aki balatonmáriafürdői otthonából ma is rendszeresen útra kel, hogy meghívásoknak eleget téve átadja tudását a fiatalabb generációnak.

Vlado Schmidt 1929-ben Berlinben született. Waldemarként látta meg a napvilágot, de horvát családból származó édesanyja gyakorta becézte Vladónak, s végleg ráragadt ez a név. Néhány év múltán Berlinből Hamburgba költözött családjával, ahol - mint meséli - már nyolcévesen hihetetlen, egész életét meghatározó kalandba keveredett: elbújt a város kikötőjében várakozó egyik teherhajó rakterében, majd potyautasként Indiáig jutott. Ennek az útnak köszönheti életre szóló kapcsolatát a küzdősporttal: a matrózok, hogy hasznát vegyék, inasnak osztották be a hajószakács mellé, aki szabadidejében egy borneói harcmodor alapjaira tanítgatta.

Az indiai kiruccanás után a kis Vladót visszazsuppolták Németországba, de nem sokáig maradt ott: Zágrábba került, ahol horvát tolmácsként dolgozott édesapja. Itt érte aztán a második világháború, ami megtizedelte, szétzilálta családját, őt pedig egészen Marseille-ig sodorta, ahol később kalandvágytól hajtva jelentkezett az idegenlégióba. Előbb egyszerű légiósként szolgált, majd az itt elsajátított kézitusa-harcmodorok oktatójaként dolgozott közel egy évtizeden át. Harmincéves volt már, mire visszatért Németországba: szakmát tanult, s elektro technikusként a Mercedesnél dolgozott - de csak átmenetileg. Időközben megnyitotta ugyanis harcművészeti iskoláját, ami hónapról hónapra ismertebb lett.

A hetvenes években már szövetségi edzőként a küzdősportok oktatásából élt, közben pedig megszállottan gyakorolt, képezte magát, s egyre feljebb lépett a keleti küzdősportok laikusok számára nehezen áttekinthető hierarchiájában. A kevésbé látványosnak, de annál hatékonyabbnak, kíméletlenebbnek mondott ju jitsuban és a szintén Japánból származó - a hétköznapi használati tárgyakat önvédelmi fegyverként alkalmazó - kobudóban egészen a "szakma csúcsára" került. Ju jitsu harcművészként viselheti a Soke - azaz nagymester címet -, kobudóban pedig a stílusalapítóként fordítható, s ritkán odaítélt Kaiso nevet érdemelte ki.

Az európai mindennapokhoz igazította ugyanis a kobudót, kifejlesztett egy önvédelmi harcmodort, aminél egy sétabot, egy esernyő vagy akár egy egyszerű bőrmappa is fegyverként használható. Mindemellett közel harminc harcművészeti stílust sajátított el, és összesen több mint száz dant - vagyis a tudásszintet jelző rangfokozatot - szerzett. Csak jelzésképpen: az is átlagon felüli, ha valaki egy irányzatban tíz danig jut.

Ilyen eredmények birtokában aligha meglepő, hogy Vlado Schmidtet a világ minden tájára hívták, hívják tanítani. Képzett már amerikai tengerészgyalogosokat, Helsinkiben hatszáz rendőrnek tartott továbbképzést, Németországban pedig egy terrorelhárító kommandó tagjait oktatta közelharcra. Magyarországra is eljutott a híre: először a nyolcvanas évek elején érkezett egy meghívásra hazánkba bemutatót tartani.

Mint meséli, nyomban megszerette az országot, az embereket, így egyre gyakrabban tért vissza, később pedig tanácsokkal segítette a megalakuló Magyar Ju Jitsu Szövetséget. Mindez szerepet játszott abban, hogy 1998-ban - a tanítványból feleséggé előlépett, hétdanos Gertie asszonnyal - Balatonmáriafürdőn telepedett le.

- Beleszerettem a Balatonba. Úgy gondoltam, hogy keresve sem találni jobb helyet a nyugdíjas évekre - mondja Vlado Schmidt, s némiképp szégyenkezve jegyzi meg: - Sajnos ennyi idő sem volt elég ahhoz, hogy megtanuljak magyarul.

Valami azért csak ragadt rá: a legalapvetőbb szavakat és persze a szakkifejezéseket - azt például, hogy rúgás, ütés, fojtás, csavarás - tökéletesen mondja.

Noha a harcművész már egy évtizede a tóparti településen él, a helybeliek körében csak az utóbbi években vált igazán ismerté. Kezdetben - szokatlan bajusza, haja miatt - különc német nyugdíjasnak tartották, évek múltán aztán "a karatés emberré" lépett elő, ma pedig már egyre többen szólítják tisztelettel "Vlado mesternek". Galácz György polgármester szerint nincs semmi meglepő abban, hogy csak lassan ismerte meg a falu a harcművészt, és érdemeit: "Schmidt úr barátságos, de rettentő szerény, visszahúzódó ember. Három-négy éve itt lakott már, mire megtudtam, hogy nem csupán egy az itt letelepedett kisnyugdíjasok közül. De ismerek olyan embert, aki csak akkor csodálkozott rá falubelijére, amikor tavaly a sportcsarnokban tartották Schmidt úr nyolcvanadik születésnapját, s a világ minden tájáról százak utaztak ide, hogy felköszöntsék."

- Önmagában kiemelkedő, hogy nyolcvanévesen edzéseket, bemutatókat tart, ráadásul nem is akármilyeneket. Fantasztikus, sokoldalú harcművész - mondja a Vlado Schmidtet évtizedek óta ismerő nyolcdanos Kelemen István, a Magyar Ju Jitsu Szövetség alapítója, elnöke.

Hasonló elismeréssel beszél a mesterről egyik tanítványa, iskolájának hazai képviselője, a Marcaliban rendőrként dolgozó Horváth Attila:

- Fáradhatatlanul tanul, végtelen türelemmel tanít, kiapadhatatlan energiával dolgozik. Évről évre mondogatja, hogy jövőre visszavonul, de én ismerem a naptárát, tudom, hogy már most is alig akad benne szabad hétvége. Nemrég tért haza Stuttgartból, néhány nap múlva Ausztriában tart bemutatót, aztán Szlovákiába utazik. Ha pedig itthon van, s épp nem motorozik, akkor valószínűleg Marcaliban tart edzést.

Aligha túloz a tanítvány. Amikor azt kérdezem Vlado Schmidttől, hogy kalandos élete, számtalan elismerése után van-e még célja, egy másodpercig sem habozik a válasszal:

- Csak egy. Az, hogy gyakorolhassak, taníthassak életem utolsó napján is.