"Egyszer egy zen mester így szólt a tanítványaihoz a halála előtt:

- Mielőtt elmegyek, szeretnék kitalálni valami egyedi módot 
a halálomra. Ismertek, utálom az ismétlést, a másolást,
nem akarok olyan úton járni, amin más már járt előttem is. 
Van valami ötletetek, hogyan lehetne teljesen egyedi módon 
meghalnom?

- Esetleg megpróbálhatnád lótusz-ülésben... - mondta az egyik 
tanítvány.

- Á, marhaság! Azt már sok bölcs megcsinálta, abban nincs 
semmi új! - hurrogták le a többiek.

- Talán, ha állva próbálkoznál - morfondírozott egy másik... 
az egészről úgy beszélgettek, mintha csak valami játék lenne, 
és valóban annak is kell lennie, de valaki azt mondta:

- Nem, én hallottam egy bölcsről, aki állva halt, ez sem jó...

- Hát, akkor csak egy lehetőség marad - mondta egy harmadik 
tanítvány. 
- Fejen állva! Próbálj meg fejen állva meghalni, nem hiszem, 
hogy ezt bárki megcsinálta volna eddig.

- Hm, ez valóban megfelelőnek látszik! - mondta a mester. 
- Hát, akkor... ég veletek! 
Azzal fogta magát, fejre állt, és meghalt.

A tanítványok kicsit zavarban voltak. Azt tudták, hogy mit kell 
tenni egy holttesttel, ha az egy ágyban fekszik, de fejen álló 
halottat még egyikük sem látott.

- Most mi a fenét csináljunk vele? Ha ilyen marhára egyedi volt, 
legalább megmondhatta volna, hogy utána mihez kezdjünk vele!

- A nővére is egy nagy mester, itt él a közeli monostorban.
Legjobb lesz, ha idehívjuk, nehogy valami hülyeséget csináljunk, 
mégis csak a mesterünk holttestéről van szó...

Valaki elrohant a mester nővéréért, aki nemsokára nagy
dühösen meg is érkezett:

- Egész életében csak a baj volt vele, képtelen volt normálisan 
viselkedni! De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy még a 
halálával is gondot okoz! Hol van?

A tanítványok odavezették fejen álló holttesthez.

- Bokoju, te vadbarom! Elérted a megvilágosodást, de a hülyeséged, 
az megmaradt! Gyerünk, szedd össze magad, és feküdj be 
szépen az ágyadba!

Bokojunak nem volt más választása, a nővérének muszáj volt szót 
fogadni. A többiek meg csak tátott szájjal bámultak. 
Százszor is meggyőződtek róla, hogy meghalt: nem lélegzett, 
a szíve is megállt... De most visszajött, lefeküdt az
ágyra, és azt mondta a nővérének:

- Jól van, most már elmehetsz, megígérem, hogy normálisan 
fogok meghalni.

A nővére elment, ő pedig valóban az ágyban halt meg.

A tanítványok újra megvizsgálták. Ugyanaz: se légzés,se 
szívverés. Bokuju minden bizonnyal ott várt a közelben, hogy 
végignézze, mihez kezdenek a holttestével a tanítványai. 
Biztosan nagyon élvezte, ahogy szerencsétlenkednek...

Ilyen gyönyörű is tud lenni a halál, mintha csak játék volna az 
egész... akik tökéletes és teljes életet éltek, azoknak ilyen 
egyszerű. Bokoju számára a halál is csodálatos
tapasztalás lett..."